Hasonló elváltozások ritka előfordulásáról az i.e. 500-400 közötti esztendőkben indiai orvosok, Charak és Sushrut is írtak, akik valószínűleg elsőként fedezték fel a diabéteszes vizelet édes ízét. A kísérlet egyszerű lehetett, megízlelték a vizeletet, mert nem értették, hogy miért gyülekeznek a tócsa köré oly nagy előszeretettel a hangyák. Szintén az említett indiai orvosok jegyezték fel, hogy a furcsa betegség elsősorban a lusta, kövér és nagyevő emberek körében jelentkezik, akik sok édes és zsíros ételt fogyasztanak. Az ókori tudósok már gyógymódot is ajánlottak a kövér betegeknek, mégpedig a fokozott fizikai aktivitást, a zöldségekben és salátafélékben gazdag étkezést. (Lám, nincs új a nap alatt!) A sovány, de szintén sok vizeletet ürítőknek – egyébként ezt tartották a kórkép súlyosabb formájának – viszont a kalóriadús táplálkozást javasolták.
Maga a diabétesz elnevezés az időszámítás utáni II. században élt kappadociai Aretaeustól, mások szerint a korábban tevékenykedett másik görögtől, apameiai Demetriosztól származik. A görög szó (diabainein) eredeti jelentése túláradó vizeletürítés. Aretaeus például nagyon érzékletesen írja le az olthatatlan szomjúságot okozó és napi több litert kitevő bő vizelést, amelynek következtében – őt idézve – a beteg húsa mintegy „elolvad” és a vizelettel távozik, ami rövidesen halált okoz. Mint említi, az ilyen beteg nem képes megálljt parancsolni a folyamatos vizeletürítésnek, aminek bősége a kinyitott vízvezetékhez hasonlítható. A beteg csak iszik-iszik, a vizelet mennyisége pedig nőttön nő. A vizelés akkor sem áll le, ha nem kap vizet, ilyenkor a szája kiszárad, teste sorvadni kezd, hányinger és nyugtalanság lép fel nála, majd eszméletét veszti és meghal.
Kezdetben nem tudták, hogy az extrém mennyiségű vizeletürítéssel járó kórállapot valójában két teljesen különböző megbetegedést takar. Az egyik a diabetes mellitus, azaz a cukorbetegség, a másik – a manapság lényegesen ritkábban előforduló – az agyalapi mirigy megbetegedésére visszavezethető diabetes insipidus. Az utóbbinál a vizelet mennyisége a napi 20 litert is elérheti, viszont nem tartalmaz cukrot.
Később a X-XI. századi arab orvosok, közülük is elsősorban a méltán híres Avicenna (980-1037) kiemelt hangsúlyt fektettek arra a megfigyelésre, hogy a diabéteszesek vizelete édes ízű. A tényt tehát tudták, de a betegség mibenlétét és a kiváltó okot még nem ismerték.
Európában a nagy reneszánsz orvostudós Paracelsus (1493-1541) foglalkozik először a diabétesszel, melyet az egész szervezet betegségeként fog fel, melynek oka a vesén átfolyó vérben a kén és a sók hibás vegyülése, mely a „nedvek megromlásához” vezet. Ez felforrósítja a vesét és oka a fokozódó vizelési ingernek és vizelet-ürítésnek. Paracelsus is beszél a vizelet édes voltáról, de ezt nem hozza kapcsolatba a diabétesszel. Az angol Thomas Willis (1621-1675) az első orvos, aki miután megízlelte a cukorbeteg vizeletét és leírja annak „csodálatosan édes, mézízű” voltát, a diabéteszhez hozzá is függeszti a „mellitus” jelzőt. Egyik munkájának címéül a „Diabétesz vagy a pisilő ördög”-öt választotta. Úgy vélte, hogy a diabéteszről a régi orvosok nem tettek említést – valóban a római kor leírásaiban nem fordult elő a cukorbetegség – viszont a saját korában uralkodó jólét, mértéktelen evésre-ivásra visszavezethetően úgyszólván mindennapossá vált e betegség. (Más források szerint a diabétesz diétás kezelésében úttörő John Rollo használja először 1807-ben a mellitus kifejezést).
Újabb jó száz esztendő múltán Matthew Dobson (1735-1784) lepárolja a cukorbetegek vizeletét és a párlatban a (barna) nádcukrot véli megtalálni. Említést tesz a cukorbeteg vérének édes voltáról is. Leírja egyik betegének esetét, aki naponta 28 pint (több, mint 14 liter) édes vizeletet ürített.
Az 1700-as évek végén tisztázódik a különbség a diabetes mellitus és a sokkal ritkább diabetes insipidus között, utóbbiról akkor még csak annyit tudtak, hogy a fokozott vizeletürítéssel járó kórállapotban a vizelet nem tartalmaz cukrot.
Azt, hogy a vérben és a vizeletben megtalálható nagymennyiségű cukor szőlőcukor, azt a francia Apollinaire Bouchardat (1806-1886) és Michael Chevreul (1786-1889) igazolják, immár kémiailag. Megerősítik Willis megfigyelését a diabétesz és a jólét kapcsolatára vonatkozóan és első ízben tudósítanak a betegség átmeneti visszaszorulásáról az 1870/71-es háborúk és az azzal járó ínség nyomán. Bár mindezen eredmények produkálására ebben a korban elsősorban Európában került sor, már a XIX. században is rávilágítottak arra a tényre, hogy a diabétesz – elsősorban annak mai tudásunk szerinti 2-es típusú változata – a világ számos pontján megjelent. Ezt jól illusztrálja egy ezidőtájt született megfogalmazás, mely szerint „Ahogy Angliában a jómódúak ’kiváltsága’ a köszvény, Indiában ugyanez a diabétesz”.
Azt, hogy a cukorbetegség bármilyen összefüggésben állna a hasnyálmiriggyel (pancreas-szal), százhúsz évvel ezelőtt még nem is sejtették. A hasnyálmirigy insuláit, a róla elnevezett szigeteket, 1869-ben irja le Paul Langerhans (1847-1888), a hasnyálmirigy állományában szigetszerűen elhelyezkedő, ismeretlen rendeltetésű sejtcsoportokat (a róla elnevezett Langerhans-szigeteket); ám e különleges sejtek élettani és kórtani jelentőségét csak húsz esztendő múlva ismerik fel.
Azt, hogy a Langerhans-szigetek endokrin azaz belső elválasztású (vagyis mirigyváladékukat közvetlenül a véráramba ürítő) sejtjei és a cukorbetegség között kapcsolat van, csupán 1889-ben fedezte fel Oskar Minkovski (1858-1931) és Josef von Mering (1849-1908). Megfigyelték ugyanis, hogy ha a kutyák hasnyálmirigyét kioperálják, az addig szobatiszta állatok csaknem folyamatosan vizeletet ürítenek, és vizeletükre rászállnak a legyek. Ezt követően vizsgálták meg a vizelet összetételét és fedezték fel annak magas szőlőcukor-tartalmát. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy a hasnyálmirigy szigetsejtjei termelik azt az anyagot, amely a szervezet cukorháztartását befolyásolja.
A következő nagy lépés, amely az addig gyakorlatilag halálra ítélt fiatal cukorbetegek életének megmentőjévé vált, a hasnyálmirigy Langerhans-szigeteinek béta-sejtjeiben képződő inzulin kivonása volt, amely a fiatal sebész Frederick G. Bantingnek (1891-1941) és a még orvostanhallgató Charles B. Bestnek (1899-1978) sikerült 1921-ben, amiért mind ők, mind hivatali főnökük Richard MacLeod (1876-1935) és biokémikus munkatársuk, James B. Collip (1892-1965) 1923-ban megosztott Nobel-díjat kapnak. Leonhard Thompsonnak hívták azt a 12 éves kisfiút, akinek életét először sikerült megmenteni 1921-ben inzulin alkalmazásával (1936-ban halt meg tüdőgyulladásban). Hazánkban 1923-ban alkalmazták először az inzulint és Magyarország Kanada után második volt a világon, ahol a cukorbetegek ingyen kapták azt. Bálint Rezső, a budapesti I. sz. Belklinika professzora írta 1927-ben megjelent korszakos könyvük („A cukorbetegség és az insulin”) bevezetőjében: „A magyar kir. népjóléti minisztérium és annak jelenlegi kiváló vezetője Vass József miniszter elévülhetetlen jelét adta nagy szociális érzékenységének és alkotóképességének, amidőn olyan egyének számára, akiknek életük és munkaképességük fenntartására insulinra van szükségük és azt szegénységüknél fogva megszerezni képtelenek, az állam költségére ingyen ad insulint, olyan példát mutatván ezzel, amilyennel az egész világon tudtommal csak az insulin feltalálójának hazájában, Kanadában találkozunk” (kiemelés a szerzőtől).
Ezután gyors és töretlen fejlődés következik a diabétesz kutatásában és kezelési módszereiben. A kezdetben nagymértékben tisztátalan inzulin-preparátumokat mind tisztább készítmények váltják fel. Az első, csupán gyors hatású (4-6 órán keresztül ható) inzulinok mellett megjelennek a különféle módszerekkel elnyújtott hatástartamú készítmények is, amelyek jelentősen megkönnyítik az inzulinkezelés alkalmazását. 1956-ban jelennek az első vércukorcsökkentő (szulfanilurea) tabletták, amelyek két generációja új távlatokat nyitott a nem inzulinfüggő cukorbetegség kezelésében.
Maguk az inzulinkészítmények is töretlen fejlődésen mennek keresztül. Az állati eredetű inzulint mind nagyobb fokban tisztítják, egészen az egykomponensű (MC) inzulinoknak a hetvenes években történt megjelenéséig. Még ezt megelőzően a XX. század harmincas éveiben állítják elő az elhúzódó hatású cinkprotamin inzulinokat, a negyvenes években az ugyancsak elhúzódó NPH, majd az ötvenes években a kristályos és amorf (Lente és Monotard típusú) cinkinzulin készítményeket. A nyolcvanas évek a bioszintetikus humán inzulinok előállításának és rohamos elterjedésének kezdetét jelentik. Végül a múlt század utolsó évtizedére tehető a módosított molekulaszerkezetű, gyorsabb hatáskezdetű és rövidebb hatástartamú, majd pedig a hosszabb hatástartamú és egyenletesebb felszívódású úgynevezett humán inzulin analógok megjelenése.
Forrás: Dr. Fövényi József
