Ekkortájt saját 2-es típusú betegeim felét magam is visszaállítottam humán inzulinokra. Nagy meglepetéssel azt tapasztaltam, hogy a betegek több mint egyharmadánál a váltás anyagcsere javulást eredményezett és e betegek többsége később se akart visszaállni analóg inzulinokra. Számos hazai diabetológus azóta is harcot folytat a hatóságokkal a rendelet további enyhítéséért, hangsúlyozva azt, hogy Európában nálunk a legalacsonyabb az analóg inzulinok alkalmazásának aránya – bár még így is az inzulinokra fordított évi közel 30 milliárd forint jóval több, mint felét az analóg inzulinok teszik ki. Mint az alábbiakból kiderül, a kérdés nem csupán a hazai szakmai és laikus közvéleményt foglalkoztatja, osztja meg.
Az Amerikai Diabetes Társaság júniusi bostoni konferenciáján két veterán diabetológus fejtette ki az analóg inzulinok alkalmazásával kapcsolatos véleményét pro és kontra. A minneapolisi Dr. Richard Bergenstal képviselte a pro-t, azaz az analóg inzulinok alkalmazása mellett érvelt.
Érvelését azzal kezdte, hogy az inzulin kezelésre szoruló 2-es típusú cukorbetegek csupán 30%-a éri el a vércukor céltartományokat, vagyis a 7% alatti HbA1c szintet.
Az új analóg inzulinok e téren előrelépést jelentenek, pl. a még részben forgalomba se került extra hosszú hatású degludec ill. peglispro inzulinok hatása sokkal egyenletesebb és hatásuk sokkal kiszámíthatóbb, mint a jelenlegi bázisinzulinoké. Fontos érv mellettük a ritkább éjjeli súlyos hipoglikémia, melytől a betegek és családjaik egyaránt rettegnek. Bergenstal úgy véli, hogy a 2-es típusú cukorbetegek kórházi ápolására fordított 4 milliárd dollár csökkenthető lenne a kevesebb hipoglikémiát okozó ultra hosszú hatású bázisinzulinok alkalmazása esetén.
Továbbá hangsúlyozta, hogy a betegek tapasztalatait mindig figyelembe kell venni. Ez fontos kell, hogy legyen az egészségügy szereplői számára is. A betegek életminőség javulása is pénzt ér, melyet akár le is lehet vonni az inzulinok árából. A rugalmasság az injekciók időpontja szempontjából (az ultra rövid hatástartamú inzulinok esetében), a súlygyarapodás veszélyének csökkenése, a napi rutintevékenységet kevésbé zavaró volta, mind az új inzulin analógok alkalmazása mellett szólnak.
Mindezt összegezve arra a következtetésre jut, hogy ha a jelenlegi inzulin árak alakulása nem változik, érdemes fontolóra venni, hogy egyre több 2-es típusú cukorbetegnél vezessék be az analóg inzulinok alkalmazását.
A kontra képviselőjeként Dr. David Nathan bostoni diabetológus professzor nyilvánított véleményt. Kifejtette, hogy a diabéteszes halálozásra vonatkozó vizsgálatokat csupán 1-es típusú diabéteszben végezték inzulin analógok alkalmazása mellett, míg 2-es típusú cukorbetegeknél humán NPH, ultralente és hagyományos gyorshatású inzulinok alkalmazásával.
Ami a súlyos hipoglikémiák kérdését illeti, az 1-es típusú cukorbetegek inzulin kezelésének komoly problémája, viszont ritka a 2-es típusú cukorbetegeknél. Az éjjeli hipoglikémiák gyakorisága az 1-es típusú betegekhez képest húszszor kevesebb, hasonló HbA1c szintek mellett.
Ami az ultra gyorshatású inzulin analógokat illeti, jóllehet ezek előnyösek 1-es típusú cukorbetegeknél, jelentőségük 2-es típusú diabéteszesek esetében jóval kisebb, mivel ezek inzulin kezelése főként a hosszú hatású bázis inzulinokon alapul.
Ami a cukoranyagcserére gyakorolt hatást illeti, 2-es típusú cukorbetegeknél nincs különbség a HbA1c szintekben, ill. a differencia kevesebb, mint 0,1%, tehát klinikailag elhanyagolható. A súlyos hipoglikémiák gyakorisága is nagyon alacsony volt.Ezek után Nathan feltette a kérdést: miért fizessenek a 2-es típusú cukorbetegek háromszor annyit a glargin inzulinért, mint az NPH készítményekért, ha a komoly hipoglikémiák ritkák és ezért mindegy, hogy milyen bázis inzulint használnak. Nathan szerint a súlyos hipoglikémiákkal való fenyegetés nem szolgál más célt, mint valamelyik inzulin készítmény favorizálására irányuló törekvést.
Nathan kitért az inhalációs inzulin készítményekre, melyek alkalmazásának szerinte semmilyen érdemi előnye sincs, csupán sokkal drágábbak, mint a humán inzulinok.
Végül Nathan hivatkozott a New England Comparative Effectiveness Public Advisory Council-ra (a készítmények hatásosságának összehasonlításával foglalkozó tanács), mely legutóbb arra a következtetésre jutott, hogy az NPH inzulin ugyan olyan hatásos a vércukorszint csökkentésében, mint az új bázis inzulin analógok. Miután ma az Egyesült Államokban a 2-es típusú cukorbetegek 80%-a analóg inzulinokat kap, tekintettel az NPH inzulinok háromszor olcsóbb voltára, ezek használatával jelentős költségeket takaríthatnának meg.
A referáló véleménye: mind az analóg, mind a hagyományos inzulinoknak helyük van a cukorbetegek kezelésében. Az előbbiek alig nélkülözhetők 1-es típusú cukorbetegeknél, viszont többnyire kiválóan helyettesíthetők a sokkal olcsóbb humán inzulin készítményekkel.
Tapasztalat, rendszeres vércukormérés, ismételt betegoktatás, lelkiismeretes gondozás az, amire elsősorban szüksége van a 2-es típusú cukorbetegeknek és ehhez képest életminőségük és anyagcsere állapotuk szempontjából többnyire mellékes, hogy humán vagy analóg inzulinokat használnak. Viszont ez nem közömbös az OEP szűkös büdzséje szempontjából.
Forrás: Medscape,
